Júniusban már megint T5-ről repültem, az átélt kínokat ezúttal nem részletezném. Morr! Lássuk inkább, hogyan radírozná le Heathrow-t egy átlagos terrorista a föld színéről.

Átlagos terroristánkat nevezzük Átlagos Terroristának. Átlagos Terroristáról azt kell tudni, hogy nem elég okos ahhoz, hogy mérnökileg kreatív megoldásokban gondolkodjon, de nem is olyan hülye, mint egy marék szárított lepke vagy mint egy heathrowtervező. Középszerű gondolkodása miatt tehát a robbantás ideájában fixálódott az ő tudata, de a biztonsági kapun átcsempészni vágyott acetonnál azért dörzsöltebb.

Bemehetne persze fél tonna TNT-vel a teherszállításhoz ellenőrzés nélkül, vagy feltűnés nélkül átvihetne a biztonsági kapun szilárd káliumklorátot vagy termitet, vagy a parkolóból lelőhetné az épp felszálló gépet, de az nem kihívás. Átlagos Terrorista kitekint tehát a fejéből, és arra lesz figyelmes, hogy mikor kocsival a rövid távú parkoló felé tart, az út jobb oldalán egy jókora üvegépület van userek ezreivel, balra meg 1000+ köbméteres fémhengerek. Tulajdonképpen csak ezt a két épületegyüttest kéne összenyitni, és máris kijönne a BBC kamerával. Ehhez nem is kell több, mint egy megfelelően konstruált eszköz pár zsák műtrágyával meg egy kevéske gázolajjal töltve, a kocsiban hátul el is fér kényelmesen. (Kicsit leegyszerűsítve persze.)

Kérdés, hogy ezek a hengerek szennyvíztisztítók-e vagy kerozinos tartályok. Utóbbi tűnik logikusnak, bár Heathrow-n ennél nagyobbat is tévedtek már. De mindegy is, a BBC szempontjából mindkét lehetőség hasonló tápértékű. Előfordulhat, hogy 10000 ember szénné ég és 10 repülőgép elolvad terminálostul, de az is megeshet, hogy az emberek szennyvízbe fulladnak, a terminál meg a 10 repülőgép pedig jó büdös lesz.

Az, hogy mostanáig ezek egyike sem történt meg, indirekt bizonyítéka annak, hogy átlagos terroristák márpedig nincsenek. Ha vannak is terroristák, akkor azok pont olyan hülyék, mint akik Heathrow-t üzemeltetik. Az sem kizárt, hogy ők azok a hülyék, akik Heathrow-t üzemeltetik. Ez egyből megmagyarázná, hogy miért szívatják annyit az utasokat. Ajjaj, de hiszen akkor ők zseniális terroristák...! Úgy tartanak rettegésben, hogy pont rájuk nem gyanakszunk. És ehhez még az acetonos kondért sem kell csempészniük sehova.

(Esetleges bőrkabátos kollégáknak lábjegyzet: ez itt pusztán elméleti fejtegetés, nem kérek hajnali 04:30-as meglepetés házibulit szado-mazo kellékekkel.)

Repülés előtt még letudtam az éves nagy performance review-t (teljesítményértékelést), amihez rendhagyó módon két főnököt is kaptam, akik felváltva, szünet nélkül dícsértek. Volt egy vezérigazgatói dícséretem is talonban, meg jelöltek valami posh díjra, amit szerencsére más kapott (utálnék limuzinnal színházba menni).

No nem mintha csinálnék itt bármi komolyat, de azért egy rakás dolgot fel tudtam sorolni, ami számukra áttörést jelentett. Jó vaskos prémiumos csekkben reménykedtem tehát, de végül csak az alapot kaptam, meg egy kis fizetésemelést. Olybá tűnik, vezetőink dörzsöltek, és tudják, hogy a sok dícséret pszichológiailag felnagyítja az összeget. Ha nem lennék ilyen intim kapcsolatban a számokkal, reálértékekkel és százalékokkal, akkor most egészen motiválva érezném magam.

Kell is a motiváció, hogy ne kezdjek vállalkozásba, mert itt az könnyű. Sajnos otthon eléggé kinevelték már az efféle hajlamaimat, pedig nyilvánvalóan akkor járnék jobban, ha én alkalmaznék vezetőket, nem pedig a vezetők engem. Fordított esetben ugyanis én dolgozok, és a vezetők mennek nyaralni, hát kinek jó ez?

Most például Béla ment nyaralni, miután majd' egymilliárdért eladta a VIVAnetet. Kezdem jobban érteni, miért mondják annyian, hogy az egyetemet időben ott kell hagyni. Természetesen Béla csalt, mert elvégezte a Műegyetemet, de szerencsére gyorsan elvégezte utána a Közgázt is, ahol visszaalakították annyira, hogy tudjon pénzt csinálni.

Műegyetemistaként ugyanis az embert arra képzik ki, hogy hogyan elégítse ki mások vágyait minél jobban. Szakmailag örvendetes persze, ha az egyetemista össze tud rakni egy internetszolgáltatót a magyar internet felfutása előtt, de ez csak annyira elég, hogy kifizesse az albérletet, meg esténként számára elérhetetlen lakáshitelekről álmodjon.

Angliában a helyzet érezhetően jobb, bár most épp az angol gazdaság omlott össze, zuhant is a font árfolyama 30–40%-ot, és ismerkedünk az inflációval meg az áremeléssel. Azért ezzel együtt is elég kényelmes itt az élet, ha nem forintban akarjuk elkölteni a pénzünket. Most például impulzusvásároltam egy Peugeot 607-et. Ez elég durván hangozhat, de az történt, hogy az ebay-en láttam egy 4 éves példányt, amin nem volt minimálár, és egyszerre nyolcan taktikáztak, hogy olcsón kapják meg az utolsó pillanatban. Pár másodperccel a vége előtt poénból én is raktam rá egy kisebb összeget. Az ám, csakhogy a másik 8 eltaktikázta magát, így aztán az enyém lett egy 6–8 éves visszapörgetett magyar Suzuki áráért. Kívül-belül újszerű állapotban van, az extrákat a kézikönyv kb. 100 oldalon keresztül taglalja. A HDI motor mellesleg kevesebbet fogyaszt, mint egy átlagos Suzuki.

Mégis azt kell mondanom, szégyen a franciákra. Túl sok német sci-fit néztek a marketingeseik. Ki fog ezentúl francia autót gyártani, ha már a Peugeot sem? A 605-ös az még igazi autó volt: teljes kényelem, egyszerű kezelés, minden a helyén. Ebben meg otromba német váltó van, egy robothadseregre való német villanymotoros játékszer, és a külseje is a német divat szerinti.

Ráadásul folyamatosan bombáz információval, és a GPS szoftvere is német. A németek pedig úgy képzelik el a navigálást, hogy egy egydimenziós joystick és néhány rosszul elnevezett, illogikus multifunkciós gomb segítségével betűnként válogatok ki minden paramétert 20 perc alatt. Azt bezzeg nem tudja, ami Angliában a legfontosabb: irányítószám alapján keresni. Bah!

Szerencsére aránylag kényelmes, már csak azt az illúziót kell valahogy megteremteni, hogy nem helikoptert vezetek. Méretét tekintve egyébként is inkább csillagromboló, kinyitott tükrökkel alig fér be az utcába. Tescóba járni meg túl elegáns, és ott hosszában lóg ki a parkolóhelyről. Még mindig hezitálok, hogy megtartsam-e. Az ülései aránylag jók, bár azok is csak a német felsőkategória szintjét nyújtják, a 605 után ez visszalépés. Egyedül az éjszakai vezetésben alkottak maradandót: a zöldesen foszforeszkáló automata tükrök, a fűtött-párátlanított szélvédők, a tökéletes látás végre kiküszöböli az éjszakai majrét. És maradt annyi józan eszük, hogy az ergonómia legvégső meggyalázását beteljesítő német design-elemeket (pl. kék számlapon piros mutatók) NEM másolták le.

Most azon megy a küzdelem, nehogy valaki nevet adjon neki. A. Mónika nagykorú rotterdami bölcsész ugyanis sorozatosan, különös kegyetlenséggel követ el névadásokat. Skodájukat pl. Fékencsnek nevezte el. A 106-os Peugeot-mat meg... Á, inkább hagyjuk.

Otthon egy 107-es Peugeot-t sikerült bérelnem legutóbb, ami csak azért nem volt teljesen telebagózva, mert még új volt, meg mert nincs benne hamutartó egyáltalán (ez mondjuk nem hátráltatta őket).

Az a kocsi összességében franciább a 607-esnél, de még így is félig japán. Ez éppenséggel nem lenne akkora baj, csak sajnos pont a japán műanyagipar metálszürke remekeit tették bele, és a váltó a francia; utóbbit onnét sejtem, hogy már újonnan is recsegést produkál hátramenet helyett. A tükrei viszont zseniálisak (igaz, csak nappal), és a filléres vászonülés is kényelmes (600km után is), tehát biztos nem fogjuk összetéveszteni egy Opellel. Egy guruló cipősdoboz az egész. Autópályán lehetne egy kicsit morcosabb cipősdoboz, de hát annyi baj legyen. Azért erős metallurgiai kétségeim voltak, hogy illik-e egy 1000km-t futott kocsiban 90-nél váltani hármasba, de hát ilyen harmatosak ezek a mai benzinesek, csak akkor mennek, ha üvölt a motor.

Jártam Szegeden is Flóráékkal, de az egyetemista lányok éppen szabadságon voltak. Így csak a szegedi fogászati klinika erősítette meg egy 11. diagnózissal, amit már eddig is tudtam: a fogam helye makkegészséges. Minden más tapasztalás illúzió. Fájdalom, gyulladás, vérzés és hólyagok a képzeletem szüleményei csupán; a létezésben, mint egy hamis dichotómia fogságában vergődő tudatom fantazmagóriái, melyek Maya bársonyos fátylain vetülnek elém végtelen tudatlanságomban. Pesten ezúttal legalább kikapartak néhány véres mócsingot eme fátylak alól, attól pár napig egész jó volt.

Megnéztük Szegeden az "új" klinikát is, romantikus érzéssel töltött el a zárt osztályok, a helipad és a nitrogén cseppfolyósító közelsége. Minden úgy van, mint a nyolcvanas években, csak egy kicsit kopottabb. Miközben én próbálok valamit kezdeni az életemmel, a világ lassan megöregszik körülöttem.

Otthon statisztikailag minden a legnagyobb rendben van. Végiglátogattam, akit tudtam (ld. 600km). Mindenkinek van párja, és majdnem mindenkinek van gyereke. Láttam 19 napos babát, 5 hónapost, 1 évest, 2 évest, meg nagyobb gyerekeket is (8–10–12 évest) a volt osztálytársaimtól.

A 2 éves igazolta azt a sejtést, miszerint velem valami nem stimmel. Mint kifejtette, a néniknek nunijuk van, a bácsiknak kukijuk, nekem meg hidrokarom. Azóta is az aszfaltot bonthatnám vele, csakhogy egy kozmikus anomália folytán július 12-én igen kedvező fordulatok álltak be: találtam párt :)

Viki egy angol családnál volt au pair, de most egy évre még hazament, hogy legyen tanári diplomája is, ne csak iparművész. Pont a végét csíptük el az ittlétének. És pont London túlsó oldalán lakott, de azért így is végigsétáltuk a nagyobb parkokat, bemutatta a shenfieldi zseb-ABC méretű Tescót, meg elmentünk a Staines melletti vidámparkba is. Ő még nálam is bátrabb, lazán felült a 10 csavaros hullámvasútra, és élvezte. Egyedül a legnagyobbat hagyta ki, amelyik 2 másodperc alatt gyorsul 140-re, és úgy lő fel az égbe. (A tetejéről ejtőernyővel is le lehet ugrani, ha valakinek teljesen elment az esze.)

Konszolidált 31 éves pasiként én már óvatosabb vagyok, pedig nekem is akad 1–2 sötét hullámvasút a múltamban. Egyedül a Detonatort viseltem jobban nála, ami kb. 100-zal csapódik a földbe, de csak egy kiadós tériszonyteszttel kombinált zuhanás után. (Zuhanás közben az ülés lefelé nyom. Odafent nagyon szép a panoráma, és nincs zavaró sikítozás: belefagy a userekbe.) A robotfánkokat egyformán jól bírtuk.

A Hampton Court virágkiállításon találkoztunk először, ahol néztünk sok bonszájt meg tyúklétrát.

Találtunk egy igen kiváló, franciának látszó palacsintázót is, ami előtt Betti és Viktor azon morfondíroztak, hogy nekik túrós palacsinta kéne, mikor is kiszóltak belőle magyarul, hogy "olyat hozzatok nekünk is". (Tudniillik az angolok nem szeretik a túrót.)

A legváratlanabb helyeken bukkannak fel magyarok. Európa legnagyobb Starbucks-ában például a Madách színház hangmérnöke rejtőzik (azért ez valahol szomorú), és a múltkor a 955 hektáros Richmond parkban sétálgatva Tamás Kata biciklizett szembe csak úgy spontán.

Viktorékkal meg a netről ismerkedtem össze, elolvasták ugyanis a firkálmányaimat. Betti a brit tudósok halmazába tartozik (kutató biológus). Viktor meg a grafikusok halmazába, de brit tudományos alapossággal pakol össze mindent.

Hampstead Heath-en találkoztunk először, ők gyereket legeltettek, nálam meg volt egy csomag lufi, amitől hamar én lettem a legnépszerűbb a játszótéren. Aztán sárkányt eregettünk, annak a farkára is kötöttem lufit.

A kétzsinóros sárkány itt sem repült valami jól, tehát nem a matávban volt a hiba, mikor próbáltuk. A Matávban egyébként olvastam az új német Feng Shui elképzeléseket (alias T-Com viselkedési kódex, vagy valami ilyesmi). Illusztráció gyanánt van benne néhány tipikus izraeli stock fotó is, például öntudatos fiatal üzletember öltönyben ül a kövön az irattartóján, lába között laptop a földön, úgy pötyög összegörnyedve.

Biztos van ennek valami üzenete, mert egy időben több magyar internetszolgáltató címlapján is nagyon hasonló volt (3 földön ücsörgő agyhalott nő vihog laptoppal az ölében egy üres szobában). Már csak az a kérdés, hogy ez az üzenet vajon optimista ("örülj, hogy van széked"), pesszimista ("várjuk a végrehajtót"), pszichedelikus ("megint begombáztak a marketingeseink"), vagy netán sóher ("leárazták a földön ülős képeket"). A szabadkőműves összeesküvést sem zárnám ki, a józan ész ugyanis egy ilyen képen kb. annyi fogódzkodót talál, mint Óóódri a 11-es nehézségű sziklán.

Ha már említettem a firkálmányaimat: még mindig nem blog! Hallottam ám, hogy minek hívnak a hátam mögött, de akkor se. Se blogmotor, se topikok, se kommentelés. Nem véletlenül. Egyrészt a blogot, a naplót, meg az egyéb egocentrikus műfajokat rühellem, ezért amit ide írok, az nyilván nem lehet blog. Lehetne például saláta, de blog az semmiképpensenem. (A Váncsa-féle definíció szerint saláta az, amit a készítője annak nevez. Szeretem ezt a definíciót, csakúgy mint a sültkrumpli-salátát és a dobostorta-salátát.)

Aztán meg a kommentek. Magyar blogból jellemzően kétféle van. Az egyik a kis családi blog, amit néhány ember olvas, és csak háromféle (szigorúan pozitív, kritikát nélkülöző) komment lehetséges: "éljenéljen :)", "királyság!", "zsírkutya". Ezért a testvérek között is 1,58 bitnyi információért kár lenne mindenféle veszélyes scriptnyelveknek kitenni egy webszervert. Meg aztán ennél azért kontroverziálisabban írok.

A másik fajta magyar blog publikus, népszerű, százával özönlenek rá a kommentek. Az első három komment így hangzik: "első", "első", "francba, megelőztél". Ezután ők mennek is aludni, az utánuk jövőkből meg csak úgy buzog az intelligencia meg a szövegértés, és elmagyarázzák, hogy az író hülye, meg hogy lúzer, meg dögöljönmeg; illetve hogy nem hülye, nem lúzer, nedögöljönmeg – bár az empátia magyar blogon nagyon ritka jelenség. Mikor ezek a kommentelők összekapnak, érkeznek újabbak, akik már a tartalomhoz is hozzászólnak. A maguk módján.

Például osztják az észt a Windows-zal szoptatott "programozók", hogy az open source rossz, mert nincs benne pénz, ezért nem csinálják meg jól (mintha csak az ATM Imádók Társaságát hallanám az Ethernetről). Ebben végülis csak a premissza, az érvelés és a konklúzió az orbitális baromság, a tagmondatokat elválasztó vesszőket elfogadhatjuk igaznak. De van ennél lejjebb.

Egyes polihisztorok a magyar helyesírást és a tipográfiát is annyival jobban tudják mindenkinél, hogy az írásjelek elé is szóközt tesznek, minden második szó után pedig vesszőt, és közben véletlenszerűen elhelyezett nagybetűkkel sulykolják a politikai nézeteiket, hogy mindenki jól megértse. ( " mert hiszen , NEKIK igazuk , van . akkor is , HA nincs . ja és , a mondatokat is , kisbetűvel KEZDIK . de nekik , lehet MERT , ők itt a , szellemi ELIT . " ) Lehet, nem ártana nagyobb tisztelettel beszélnem róluk, mert ők a mi jövőbeli politikusaink.

Léteznek szerencsére értelmes népek is, de nekik nem okoz gondot, hogy emailben fejtsék ki a salátával kapcsolatos gondolataikat. Így hát nem kívánkozok egyik fajta magyar bloggerré sem átnemesülni, különösen most, hogy már igazi barátnőm is van.

Node tanuljunk egy kicsit angolul. Az autópálya pihenőhely neve errefelé welcome break, a rendezvénysátor pedig big top. A top remek szó, csúcstól női felsőn át búgócsigáig egy csomó mindent jelent. A liftshare máshogyan ravasz: nem a liften való osztozkodást jelenti, hanem azt, hogy a kocsival munkába járók közösen utaznak egy kocsiban (vö. give somebody a lift). CMOS (ejtsd: szímosz): komplementer fém–oxid–félvezető gyártástechnológia, szigorúan nagykötőjelekkel. Technikai kifejezéseket egyébként nem mindig nyerő magyarra fordítani. Például semmi szín alatt nem mondanék olyat a Java programozónak, hogy "próbáld meg ezt a magot gödörórával", pedig angolul durván ezt jelenti a "try this kernel with clock=pit". Na hát ezért fáj a magyar Windows felhasználóinak sirámait hallgatni. CD-kép, örökölt intelligenskártya és átjáró, hát rajzolja körül a fordítót a Doszpot Péter.

To have the nerve: van bőr a képén. Magamistuba: hálószoba. Persze ez utóbbival csak nézőink figyelmét tesztelem, ugyanis észtül van. Ébresztő!

A múltkor írtam, hogy kifli meg kefír az itt nincs. Kefír Óóódri szerint van, és kefirnek hívják. Ez annyiban igaz, hogy egyes ezoterikus oldalakon már elkezdték a fogyókúrázós nőket ránevelni, de az általam megkérdezett angol mérnökök még sohasem hallottak róla, és a Tesco sem tart ilyet. Találkoztam viszont kifliszerű képződményekkel, amikre az volt írva, hogy pain. Csakhogy ez nem angol szó, hanem francia. Franciául ugyanis kenyeret jelent, angolul meg fájdalmat. Legtöbb pékség csokis fájdalmat árul.

Grúzia angolul Georgia (ilyen nevű állama van Amerikának is). A hírekben most mutatnak mindenféle remek tankot, amiről a páncéltörő lövedék is lepattanik, hála a robbanó páncélnak, de megfigyeléseim szerint mindegyikből kiáll egy nagy lyukas cső (ún. löveg). A mai technikával páncéltörő lövedék helyett olcsóbb lenne valami propelleres vibrátort gyártani, ami szépen berepül ezen a lyukon a csőbe, aztán teszi a dolgát. Elég egy kis altatógázt beküldeni a személyzetnek, és akkor a tank is használható marad. De ha csak eldugul az a cső, vagy aszimmetrikusan megmarja egy kis sav, már az is eredmény. Ezek meg itt küszködtetik a szegényített uránmagos vackaikat, hát normális?

Eddig azt hittem, hogy a skótok, a nigériaiak és a kínaiak beszélnek legrondábban angolul, de ezt a megtisztelő címet alighanem átadom a spanyol anyanyelvűeknek (spanyol, baszk, brazil stb.). Legalábbis a cégnél most csak egy kínait ismerek, és neki hibátlan az angolja, a spanyolokat hallgatni ellenben komoly fájdalommal jár. Amit ők művelnek, annál még az is jobb, ha magyar fonetika szerint olvassuk fel a szavakat, pedig az már Kossuth Lajosnak sem hozott osztatlan sikert.

Eleinte nem értettem, hogy miféle majonézt akarnak nekem küldeni, de mint kiderült, az emailt ejtik úgy, hogy "méjó". A hegy (mountain) szerintük móntáj, a build (ejtsd: bild) pedig bjúd. Jaj, jaj, jaj, jaj. Aúúú.

Szakmai szempontból is tartogatnak még meglepetéseket. Tegyük fel például, hogy kapnak egy egyszerű feladatot: zellert juttatni a Holdra. Hülyéknek nem nevezhetem őket, mert ahhoz az kéne, hogy a Napra célozzanak a zellerrel. Rosszindulatúnak sem mondhatók, mert akkor a szomszéd ház ablakát dobnák be. De minek nevezzük akkor azt, ha valaki ezerszer próbál meg feldobni puszta kézzel egy zellert a Holdra? Aztán ha nem megy, odajön hozzám, és megkér engem is, hogy ugyan dobjam már fel. És mikor elküldöm őket hordozórakétáért, akkor kötik az ebet a karóhoz, hogy dobjam fel inkább én is, hátha ők rosszul dobták fel, vagy túl sok zsiráf volt a légkörben. Miután erre már tizedszerre kérnek meg, részletesen kifejtem, hogy miért értelmetlen az, amit csinálnak. Erre elkönyvelik, hogy én nem akarok nekik segíteni, és éjszaka túlórában dobálják a zellert, mígnem szorgalmukért megkapják az Év dolgozója díjat. Én meg közben hozok egy rakétát, és felküldöm végre azt a rütyvedt zellert helyettük, ha hagyják.

Az angol szakmunkások is kitettek magukért. A fürdőkád bal paneljét még beépítéskor méretre vágták, és a vízálló élfólia lemaradt. A panel hátoldalán erre nagybetűs felirat figyelmeztet, tehát az építők sem szakmai ismeretek, sem olvasás terén nem állnak valami jól. A pozdorja szívja magába a vizet gyönyörűen, meg is dagadt, meg is barnult, kértem hát az ügynökségtől szakembert.

A jó angol szakember kijött, vakarta a fejtét, aztán elmagyarázta, hogy ennek én vagyok az oka, ugyanis víz került a fürdőkád szélére. Hallatlan! Egy fürdőszobában víz! Tartsam szárazon a kádat, és akkor nem lesz baj. Lesz pár szavam az ügynökséghez a kelet-európai standardokról. Pedig én még szerencsés vagyok, mert nem az angol ízlés szerinti sötétkék bársonyszőnyeg van lerakva, hanem sima linóleum. (Ez csak azért lehetséges, mert Staines-ben régebben a világ linóleumgyártása összpontosult, és nem a sötétkék bársonyszőnyeg gyártása.)

Az angol kórházakban időközben rágyúrtak a kézmosásra és a takarításra, mert túl sok beteg halt meg fertőzésekben. Csináltak például kézmosás tanfolyamot, hogy minden dolgozót kézmosásra szoktassanak. Aztán egy ilyenre elküldték Kati Sziklát, aki 11 éve sebész. Neki is hasonló szakmai meglátásai vannak a kórházakról, mint nekem a fürdőszobákról: van még hova fejlődni. Addig is inkább hazaküldi a betegeket gyógyulni, úgy jobbak az esélyeik. Otthon nem írja elő a félrekezelésüket sem néhány ostoba minisztériumi határozat.

Azt hiszem, Gatwicket is terroristák csinálták. Most, hogy Viki repült haza, nem működött a csomagkezelő rendszer, el is hányták a csomagokat, voltak is egyórás sorok, le is késték a gépek az indítást rendesen. Az Easyjet csődbiztosának pedig ezúton olajozott ügymenetet kívánok. Alapesetben ugyanis 1 csomag és 20 kiló a limit, de tűrhető felárral lehet vinni több csomagot is. Viki vett is jegyet 3 csomagra, a fondorlatos Easyjet azonban túljárt az eszén. Becsekkolásnál diadalmasan közölte a pultos, hogy a túlsúly miatt fizessünk még 266 fontot (kb. nyolcvanezer forint), ugyanis az utazási szerződés olyan ügyesen van fogalmazva, hogy 3 bőröndre is 20 kiló a limit. Nem, nem bőröndönként. Összesen. Engem is néztek már madárnak, de még mindig meg tudnak lepni. Azonos feltételek mellett már a British Airways is olcsóbb náluk, pedig ott Heathrow-t is meg kell fizetni, meg az egészoldalas hirdetést a Times-ban, amivel Heathrow-t mosdatják. És úgy hallom, már a Wizzair is koppintja az Easyjet ámokfutását. (Koppintani: copycat; ámokfutás: running amok.) Szóval csak óvatosan, a légitársaságoknál marketingesek dolgoznak.

A terroristák a hálószobámban is felütötték a fejüket, és megfigyelés alatt tartanak. Elsírta magát ugyanis valami szerzői jogi gittegylet, hogy az ügyfeleit Anglia lakossága fosztogatja (pl. fizetünk TV-adót, akár nézünk TV-t, akár nem), és erre a kormányzat a nagyobb szolgáltatókkal közösen azt találta ki, hogy mindenkit szemmel kell tartani. Aki filmet vagy mp3-at tölt le, annak meg megy a büntetés, ráadásul onnantól minden tevékenységét részletesen naplózzák (kvázi rendőrt állítanak a háta mögé), és a sávszélességét is letekerik pattintott kőkorszaki szintre. Ehhez elég olyan zenét letölteni, ami otthon megvan gyári, legális CD-n. Vagy elég, ha valaki ügyesen elhelyez egy pop-under mp3 letöltést néhány forgalmasabb blogon, és fél Anglia megy a virtuális gulágra.

Nem mintha nem tudnám megkerülni a szűrőjüket könnyedén; nem mintha nem tudnám megfizetni az általam nézett filmeket/zenéket; nem mintha nem lenne meg a kedvenceimtől minden CD/DVD/LP eredetiben; nem mintha megnéznék valamit a vimeo/vidiac/iPlayer/stb. gyűjteményein kívül, de ez finoman szólva nem méltó egy szabadnak mondott országhoz. Kínával kerültünk egy szintre. Vajon RFID tag-et is kapunk a fejünkbe, vagy ahhoz már egy komplett albumot le kell tölteni?

Persze netes lehallgatás legtöbb országban van, csak nem mindegy, hogy veszélyes elemek veszélyes tevékenységét figyelik meg bírói engedéllyel, diszkréten, vagy hogy néhány mongolidióta hiéna fogja a kamerát mindenki fejéhez.

De ha már filmek kerültek szóba, nézzetek Shaun the sheep-et, jelenleg az az angol kultúra csúcsa. (Nem kell hozzá tudni angolul.)

Ezek meg itt a születésnapi tortáim alant. A dobostorta végülis elsőre elfogadható, bár inkább finom volt, mint szép. És parajelenségeket produkált, a csokikrém helyett a karamellt szívta fel a tésztája. Azt hiszem, nem leszek cukrász...