Tombol az inkompetencia. Tavaly néhány vezető úgy döntött nálunk, hogy összerakat egy nagy forgalmú webes portált egy sereg hozzá nem értő programozóval. Ez meg is történt, és átadták az egészet hozzá nem értő üzemeltetőknek egy hozzá nem értő hosting cégnél.

Ennek meg is van az eredménye, a hosting cég hálózati upgrade-jei általában félnapos kiesést jelentenek, és nagyjából olyan technikai színvonalon történnek, amit a Matáv már tizenéve meghaladott. Természetesen nagyon komoly cégről van szó, nagyon komoly szakemberekkel, amit az is jól jelez, hogy évi kb. 100000 fontot fizetünk nekik, és ezt 20 megabites kapcsolattal honorálják, meg valami nevetséges forgalmi limittel (szerverenként 20GB/hó rémlik).

No de annyi baj legyen, nem én fizetem. Mikor viszont meghallottam, hogy az egészet profi PHP programozóink követték el, görcsbe rándult kissé a talpam. Meg is kérdeztem hirtelen, hogy ugye van valami halvány fogalmuk a biztonságról, és nem lesz tele az egész XSS meg SQL injection meg egyéb alapvető biztonsági hibákkal. Á, dehogy, mi értünk hozzá. (A PHP programozó márpedig általában nem az a fajta, aki ért hozzá.) Azért igyekeztem ellátni őket ismeretekkel, linkekkel és tesztprogramokkal a témában, meg a webszerverek konfigjára is tettem pár javaslatot, ami egyes programozói hibákat tüneti szinten kivédene. Süket fülek.

Pár héttel később aztán egyik programozó kicsit elfehéredve odasomfordált hozzám, hogy hallottam-e már XSS támadásokról. Az elkövetkező napokban pedig sürgős biztonsági javítások tömkelegét adták ki, mit ad ég, XSS és SQL injection típusú hibákra. Ezután jött az ilyen nagy cégeknél szokásos manőver: szerveztek egy webes biztonságról szóló kis tanfolyamot. Komoly arccal előadták, hogy ők mennyire értenek a biztonsághoz, és főnököm főnökénél elintézték, hogy engem is elküldjön erre a tanfolyamra, mert "nekem is hasznos lehet ez a tudás". Ehhez azért pofa kell. A BME-s diplomamunkám elméleti összefoglalójából többet tanulhattak volna, mint ami ott elhangzott, pedig azt nem mostanában írtam.

Persze nem hisznek nekem. Áprilisban például kaptam tőlük egy részletet egy logból, amire válasz gyanánt visszaírtam, hogy olyan hibára utaló jeleket vélek felfedezni, melyet programozóink okoznak, revideálják tehát nézeteiket, mielőtt összeomlik az egész. Hahaha. Aztán sorban írtam nekik javaslatokat konfigokra, load balancer beállításokra, szűrőkre és sok másra, amik közül ha csak egyet megcsinálnak, nem lett volna különösebb baj. Süket fülek ismét, elvégre profi programozóink és profi üzemeltetőink vannak, egyiknek még az is ott van a nevében, hogy Dr.

Eljött aztán a nap, mikor megrogyott az egész, és egy napi tízmillió találatot hozó portálnál ez már kellemetlen. Pár nap alatt az angol vezérig emelkedett a probléma, aki meg is látogatott bennünket, és kezdett feszült lenni a légkör. Ekkor már nemhivatalosan engem is odaengedtek, hogy ránézzek a rendszerre. Mint kiderült, egyik saját php+javascript oldalunk DDoS támadást váltott ki néhány browserből, azaz magunkat nyírtuk ki. Sikerült is behatárolnom a hiba forrását, miközben ott állt mögöttem a vezérigazgató. Ezután elmentem ebédelni pár órára. Programozóink aznap kicsit később mentek el ebédelni. A javítás estig megtörtént, azóta minden működik, találtak külső bűnbakot is, én meg kaptam egy vezérigazgatói dícséretet. Ez így prémiumosztás előtt akármire is jó lehet.

Ha az élet fontos területein is ilyen sikeres lennék, nem is lennék most így letörve. Mert hát lássuk be, hogy Angliában sok pénzért dolgozni meg kényelemben élni azért nem az élet értelme. Jobban örülnék, ha valami objektív haszna is lenne a létemnek. Kár, hogy képességeket nem lehet átruházni. Odaadnám például a tudásomat valakinek, aki hasznát veszi, de nem tudom. Vagy odaadnám a jóindulatomat, emberi kapcsolatok hiányában úgyis csak penészedik. Vagy odaadnám a hátralévő huszonvalahány évet, családosoknak biztos jól jönne. Csakhogy nem lehet, mint ahogy a fájdalmat sem vehetjük el senkitől, bárhogy szeretnénk. Még csak egy jó szót sem szólhatunk, mert a nyugati világban az már félreérthető, pláne az én kommunikációs képességeimmel. Sokakat magamra haragítottam már így. Marad hát az értelmetlen élet; tudás, jó szándék és évek meg mennek a kukába, pusztítom tovább a sült krumplit.

Azt hiszem, még mindig itt tombolnak a fejemben a kecskeméti piaristák, pedig már rég meg kellett volna tőlük szabadulni. Hihetetlen nyomot tud hagyni az emberen egy ilyen 4 éves fegyház, különösen ha valakinek nincs hová hazamenni tőlük. Máig kísért a pasiallergia, a kommunikációs nehézségek, a shy bladder, a nemalvás, meg az az általános feszültség. Tudom, nem vagyok vele egyedül, sokan látogattuk onnét a pszichiátriát.

Most egyik hasonló cipőben járó emberrel azt találtuk ki, hogy kéne csinálni egy szervezetet, ami rehabilitálja a magunkfajta lúzert. Kezdetnek mondjuk fokozatosan tudatosítanánk, hogy már nem bontják fel a leveleinket, nem fenyegetnek agresszív hitlerbajuszos szerzetesek, nem figyelnek meg a WC-n, van függöny a zuhanyzón, és nem vonják meg a kimenőt, ha netán beszélő viszonyba kerülünk egy lánnyal. Sőt, nincs is kimenő, mert szabadon mehetünk bárhová, bármikor. Aztán lehetne szervezni tanulmányi kirándulásokat lánykollégiumokba meg nővérszállókra, gyakorlati ismeretek szerzése céljából ("a nők nem ufók"). Egész addig, amíg vissza nem evickélünk a társadalomba annak szerves részeként. Csak mi ehhez gyengék vagyunk. De ha valaki csinálna egy ilyet, azért hálásak lennénk.